A szőlőtermesztés és a borkészítés évezredek óta ismert Földünk kedvező  adottságokkal rendelkező területein.

  A szőlőkultúra őshazája Transzkaukázia (a mai Törökország, Irán, és Örményország). Ezen a tájon az itt élő ókori földművelő népek már i.e. 4-5 ezer évvel termelték az apró bogyójú ligeti szőlő (Vitis silvestris) értékesebb gyümölcsöt termő változatait. Az eddigi kutatások szerint 2-3 ezer éves termesztés eredményeként a ligeti szőlőből fejlődött ki a változatos színű, alakú, nagyobb bogyójú kerti szőlő (Vitis vinifera). Transzkaukázia területéről elterjedt a szőlő Nyugat-Ázsia  ókori civilizált államaiba. Mezopotámia, Palesztina majd Perzsia földművelő népei honosították meg és fejlesztették a kerti szőlő termesztését.
  Nyugat-Ázsiából két úton haladt tovább nyugat felé. Az egyik út Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékén vezetett Giblaltárig, a másik út Kis-Ázsián át az Égei-tengeri szigetekre és Görögországba, majd a Balkán-félsziget északi részei, továbbá Itália és Nyugat-Európa felé húzódott.
  A bort már, amely életük fontos eseményeit: vallási szertartásokat, ünnepi összejöveteleket volt hivatva kísérni, a legrégebbi civilizációk ismerték. Ugyanakkor ez az ital gyógyító, fertőtlenítő szerepet is betöltött.

  A bor készítésének és tárolásának a fazekasművesség kialakulása vetette meg az alapjait. A kutatások szerint az első jelentősebb borkészítők az egyiptomiak voltak. Időszámításunk előtt több mint 3 ezer évvel Egyiptomban már nemcsak a szőlőt és a mustot, hanem a bort is ismerték. A szőlőből kezdetben lábbal taposták ki a mustot, és agyagból, kőből készített edényekben (amforákban) erjesztették, a bort is ezekben tárolták, majd amforákban és bortömlőkben szállítottak kocsikon, hajókon. Itáliában az i.e. VII. századtól kezdve lendült fel a szőlőkultúra, és a mezőgazdaság legfontosabb ága lett. A szőlőtermesztés és a borkészítés a római hódító légiókkal együtt terjeszkedett a provinciában is: meghonosodott a Rajna és a Mosel völgyében, tovább fejlődött Galliában és Hispániában. Pannónia (hazánk dunántúli része) dombjain is a római légiók és telepesek fejlesztették ki a szőlő- és borkultúrát.
  A rómaiak készítették az első fahordókat, és voltak már fából készült bálványsajtóik is. A bor fogyasztása általános volt. A borbetegségek megelőzésére és a bor stabilizálására is voltak már eljárásaik.
  A római birodalom bukása után a szőlőtermesztés és a borkészítés fejlődésében átmeneti visszaesés következett be. A népvándorlás viharainak elcsendesedése után azonban a kereszténység térhódítása és a feudális társadalmi rend  győzelme  a szőlő- és bortermelés további fejlődését segítette elő. Virágzó szőlőültetvények létesültek a szőlőtermesztésre kedvező vidékeken a kolostorok, a városok és a kastélyok körül. A bortermelés ugyanis fontos jövedelemforrást jelentett, ezért a fejlesztése egyaránt érdeke volt az egyháznak, a földesúrnak és a módosabb városi polgárságának is.
  A szőlő a XVI. századtól tért hódít a távoli kontinenseken is; először Dél-Amerikában (Peru, Chile, Argentína), majd Észak-Amerikában  (Mexikó, Kalifornia) és Dél-Afrikában terjedt el; Ausztráliában csupán a XIX. század elején honosodott meg.
  A szőlőtermesztés és a borkészítés egymástól elválaszthatatlanul fejlődött az ókortól napjainkig, kultúrával és civilizációval együtt.
  Manapság, szüntelenül változó, fejlődő, igényes világunkban, a szőlőtermesztés és a borászat egyre hangsúlyosabb feladata: kitűnő élvezeti értékű borok készítése. A fejlett szőlő- és bortermelő országok gyakorlata igazolja, hogy a minőségi bortermelés záloga a szőlészet-borászat kapcsolatrendszerének erőssége.

Hasznos olvasást!